Ami az enyém

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. "

Ma éreztem először, hogy sikerülni fog a szombati kungfu szintvizsga. Sétáltam hazafelé a Gellérthegyről, este 9 után, sötét volt már, gyönyörű a kilátás ilyenkor a városra. 

Fáradt voltam már, hiszen napközben is edzettünk. Csak épp akkor nem a számomra most fontos technikákat, formagyakorlatokat gyakoroltuk, így tudtam: még van dolgom. Természetes volt, hogy felbaktatok a sötét Gellérthegyre, és végigcsinálom a vizsgaanyagot. 

Nem ment minden hibátlanul, volt, hogy az egyensúlyomat vesztettem el, volt, hogy a kard megakadt. Mégis: éreztem a fejlődést, ami a tegnap esti gyakorláshoz képest történt. Talán egy hajszálnyival megint közelebb kerültem a karddal való összeolvadáshoz.Talán két milliméterrel feljebb tudtam rúgni ma. Talán semmi nem változott, csak én.

Sétáltam hazafelé, a karddal az egyik kezemben. Lenéztem a másikra: azt éreztem, abban is viszek valamit, nem üres kézzel jöttem el. Néztem, és sorra jöttek a képek, érzések, ahogy ezzel a kézzel forgattam a fegyvert, irányítottam azt, ütöttem, védtem, ahogy a rúgásom belecsapódott a tenyerembe. 

Viszem haza mindezt: az elvégzett munkát. 

Ha másom nincs is, ha egyedül vagyok, ha összecsapnak fejem felett a hullámok: ezt már senki nem veheti el tőlem.

Az idő, amit a rózsádra vesztegettél...

Megszámlálhatatlanul sok időt töltöttem már magányos gyakorlással, otthon, parkokban, a Gellérthegyen, hajnalban, éjszaka, sötétben, esőben, hóban. Olyan természetes számomra, mint a levegővétel. 

Rengeteget kapok ezektől a percektől, óráktól.

Sosem voltam született tehetség, ha a mozgásról van szó, sérülések, örökölt fizikai korlátok nehezítik a dolgom. Nem jellemző, hogy valami elsőre sikerüljön, nem vagyok ügyes, a klasszikus értelemben. 

De ami ajándék: a szívós makacsságom és kitartásom, hogy nem érdekel, akkor megcsinálom százszor, s talán századjára majd sikerül. Ha nem, akkor majd az ezredik talán már jobb lesz.

Ennyi az, ami az enyém: minden kungfuval töltött óra, perc, pillanat. Az a munka, amit belefektettem, a sötétben, fáradtan, esőben is. Megszámlálhatatlanul sok idő, sok küzdelem: megfoghatatlannak tűnik, mégis, erősebb és stabilabb, mint bármilyen szikla. Ezen vetem meg a lábam, s ennek támasztom a hátam, ha megszédülnék a félelemtől és a gyengeségtől, ha kicsinek érzem magam. 

S a magabiztosságom és nyugodtságom, ha van, ebből fakad, nem a kivételes képességeimbe vetett hitből, hiszen nincs ilyenem. De ezt az időt és munkát, ezt viszem magammal a versenyekre, ez juttat a dobogókra, amikor a pástra sétálva a bíró szemébe nézek, ezt adom át neki. 

Nem a verseny, a bemutató, az egymással való erőösszemérés, vagy külső szemek véleménye számít.

Ami igazából számít, az ezek a pillanatok, percek, órák, amikor ott vagyunk: én és a kungfum. 

Hajnalban, éjszaka, esőben, hóban. 

S én gyakorlom, javítom, csiszolom a kungfum, az pedig formál, épít engem. 

Értékesebbé így válunk - egymás által.